onkentesek

A Seeds4Hope elnevezésű projektünkben önkéntesek nevelnek magról palántákat, amelyek tavasszal hajléktalanszállók kertjébe kerülnek, a kialakított kiskerteket pedig már a szállók lakói gondozzák tovább, hogy a nyár folyamán „learathassák” a termés: a friss zöldséget, gyümölcsöt.

Balassa Betti a projekt vezetője egy máshonnan jól ismert szlogennel így jellemzi a kerttel való kapcsolatát: „Én itt vagyok önmagam.”

Betti, hogyan kerültél a projekt közelébe és mi a feladatod?

A legutóbbi hajléktalantörvény bevezetése annyira felháborított, hogy úgy éreztem, szembe kell mennem vele a magam módján. A kert sok mindenre jó eszköz, ezért kitaláltam, hogy szociális kertet akarok létrehozni hajléktalanoknak, hogy ne lehessen őket az utcáról börtönbe vinni. Hosszas keresgélés után rá kellett döbbennem, hogy a Bike Maffia Seeds4Hope programja az egyetlen ma Magyarországon, ami közel hozza a hajléktalanokat a kertészkedéshez, így felvettem a kapcsolatot a projektvezetőkkel, akik megörültek a kertészeti tudásomnak. Pár hét múlva már közösen terveztük a raklapágyásokat, workshopot tartottam az önkénteseknek a magok vetéséről és a palántanevelésről, a szállókon pedig már együtt kertészkedtünk. Így lettem a projekt kertészeti koordinátora 2019-ben.

Idén pedig úgy alakult, hogy teljesen átvettem a projekt vezetését. Főleg a szállókkal és a támogatókkal tartom a kapcsolatot. Rengeteg felajánlást kapunk: palántákat, gyümölcsfákat, melyek elhelyezéséről egyeztetni kell. Mindeközben igyekszem rugalmasan változtatni az eredeti elképzeléseinken a jelenlegi helyzet miatt. Idei nem titkolt célom, hogy népszerűsítsem a programot, hiszen hajléktalanszállók, menhelyek, anyaotthonok nem csak Budapesten működnek. Remélem, ragadós lesz a példa!

A szenvedélyed a kert, és ezt a programot is nagy lelkesedéssel viszed. Milyen korábbi tapasztalatod, előképzettséged van, és miért tartod fontosnak a Seeds4Hope projektet?

Persze a gyermekkoromból is hozok emlékeket, némi alaptudást és szenvedélyt. Ám a jelenlegi tudásomat a közösségi kertünkben eltöltött hat évnek köszönhetem. Főleg a saját hibáimnak, amiket ez idő alatt elkövettem, ezekből tanultam a legtöbbet. Jelenleg permakultúrás képzésen is részt veszek, hogy teljessé tegyem a kertészeti ismereteimet. 

A Seeds4Hope nagyon fontos program, mert nem halat ad azok kezébe, akiknek szükségük van rá, hanem megtanítja őket halászni. Már a kertben eltöltött legkisebb idő is jótékony hatással van nemcsak testileg, de lelkileg is az emberre. A szállók lakóinak erre óriási szükségük van mindamellett, hogy öngondoskodást tanulnak, és saját, egészséges élelmet termesztenek. A sikerélményeikből pedig sok önbizalmat meríthetnek. Másrészről azt látom, hogy még mindig sok az előítélet, a legtöbb embernek nincs vagy téves fogalma van arról, hogy milyen az élet egy ilyen menhelyen vagy melegedőben. Ezért is örülök, amikor nem csak magánszemélyek jelentkeznek kertészkedni. A közös munka segítségével lehet igazán bepillantást nyerni egy szálló valódi életébe.

Hogyan zajlik a projekt, milyen állomásai vannak, milyen növényeket neveltek, ültettek?

Tél végén mindig tartunk egy magbörzével egybekötött önkéntes találkozót, ahol megbeszéljük a változásokat, az aktuális menetrendet. Ez egyúttal ötletelés is, hogy a tavalyi tapasztalatok alapján idén min változtassunk. Ezután otthon felneveljük a palántákat. Ehhez folyamatosan adunk segítséget levelezőcsoportban posztokkal, fotókkal. Mindig a szállók egyéni igényein múlik, hogy milyen növényeket vetünk vagy nevelünk. A paradicsom mindig nagy sztár, de idén pl. minden szálló kért paprikákat is. Cukkini, tökfélék, uborka is elő szokott fordulni. Tavaly minden szállóba vittünk földieper palántákat, amik idén már termőre fordulnak. Nagy kedvenc a hagyma is, minden fajtája népszerű, hiszen a lakók akár egy zsíroskenyér mellé is eleszegetik.

Most a koronavírus idején hogyan tudjátok lebonyolítani a program még hátralévő részét? Hozott-e a karanténhelyzet valamilyen változást idén?

Folyamatos újratervezésben vagyunk, még így is, hogy minket épp a „csendesebb” szakaszban, a palántanevelés idején ért a vírus megjelenése. A tavaszi vetés el is maradt, hiszen ebben a helyzetben a szállók is leterheltek, némelyikük pedig egyáltalán nem látogatható. Kaptunk gyümölcsfa felajánlást egy cégtől, de a kiültetést őszre halasztottuk. A palántákat mindenképp kiültetjük, de ennek mikéntjét előre egyeztetjük majd a szállókkal. Valószínűleg begyűjtjük autóval és kiszállítjuk, a kiültetést pedig idén rájuk bízzuk. Szerencsére minden szállón számíthatunk lelkes szociális segítőkre, akik otthon vannak a kertészkedésben és segítenek a lakóknak ezt lebonyolítani.

A hangsúlyt inkább az őszi időszakra fektetjük idén. Reméljük, addig lecseng a veszélyhelyzet és rendezhetünk közös főzéseket a szállókon a megtermett paradicsomokból. 

Mi a tapasztalatod, hogyan viszonyulnak a kertészkedéshez a szállók lakói?

A kiültetéseken eleinte mindenki félénk, de aztán mindig vannak páran, akik közelebb merészkednek megkérdezni, mit keresünk itt. Megkérdik segíthetnek-e, és beállnak mellénk. Persze a kisebb szállókon már ismernek bennünket és itt bátrabbak: tervekkel jönnek, mit szeretnének kezdeni a kerttel, hova mit vessünk. Van, ahol rendszeres kertészklub működik, idén recepteket kértek tőlünk, mit is főzhetnének a terményekből. Ahol gyorsabban cserélődnek a lakók, ott nehezebb bevonni őket, de az intézmények visszajelzéseiből azt látjuk, hogy mindig akad pár szorgos kéz, aki akkor is kacsol paradicsomot, ha tudja, nem ő eszi majd meg a gyümölcsöt a tőről.

Hány önkéntessel dolgozol együtt ebben a programban és milyen a csapat?

A munkámat Takács Viki koordinátor segíti, aki közösségi kertes tapasztalattal is rendelkezik, és szociális foglalkoztatási területen dolgozik, ami remek háttér ebben a programban.

Az önkéntesek köre nagyon színes és egyelőre formálódunk: év elején még azt terveztük, hogy önkéntesek kupacából egy jó kis csapatot kovácsolunk, de ez nagyon nehéz olyankor, mikor csak online találkozásra van lehetőség.  Van, aki – hozzám hasonlóan – gyerekkel jött tavaly palántázni, ágyást építeni, ami nagyon fontos a szociális érzékenyítés szempontjából. Vannak közösségi kert tagok is köztünk. Van, aki csak ültetni jön, de nem tud palántát nevelni, s van, aki csak palántával segít, de kijönni már nem tud.

Kb. 20 fős most a csapat, mindössze 3 új taggal bővültünk. Büszke vagyok rá, hogy a tavalyi önkéntesek szinte teljes létszámmal álltak be idén is az ügy mögé. Rengeteg ötletet hoztak, sok felajánlást is kaptunk, de a legjobban a hozzáállást szeretem, s ez mindannyiunkat összekapcsol: a piacon mindenki tud palántát vásárolni, ezeket nem nehéz „bedobni” egy BMSZKI-otthonba. De azért elvetni egy magot, hogy abból egy másik ember étele felcseperedjen, majd együtt elültetni vele azt a növényt: ez az, ami igazán emberi!

Egy 2019-es cikk a Seeds4Hope projektről.

Fotók: Juhász István, Balassa Betti, Halász Júlia

Az Ételmentés projekt (www.etelmentes.hu) autós önkéntesei hol napközben, hol éjszaka, hétköznapokon vagy éppen hétvégén, egészen váratlan időpontokban is vállalják a felajánlott ételek szállítását Budapest hajléktalanszállóira. Szabadidejükben, saját autójukkal, saját pénzükből vásárolt benzinnel furikáznak A-ból B-be, hogy a még elfogyasztható élelmiszerek jó helyre kerüljenek és ne a kukában végezzék. A felajánlók rendszerint éttermek, rendezvényszervező vagy party service cégek, mivel minimum 40-50 adag ételért tudnak elindulni az önkéntesek. A 30 fős csapat tagjai a projekt indulása óta közel 20.000 adag ételt mentettek meg.

Jean-Louis Murris-t és Beliczai Beát kérdeztük az Ételmentésről, az önkéntességről. Bea önkéntes „futárként” kezdte, tavaly óta pedig a projekt koordinálásában is részt vesz, a két projektvezető munkáját segíti a szállítás mellett.

Mikor csatlakoztatok a projekthez? Hogyan találtatok rá a kezdeményezésre? Az önkéntességnek miért éppen ezt a formáját választottátok?

Bea: Az ételpazarlás problémája régóta foglalkoztatott, de csak magamban dohogtam.  Nonszensz, hogy mennyi étel kerül kidobásra nap mint nap, miközben rengeteg az éhező, rászoruló. Csak össze kéne kötni a két végpontot, gondoltam, de persze ez nem ilyen egyszerű. Ezért nagyon örültem, amikor az egyik újságcikkben azt olvastam, hogy valakik végre ráugrottak erre és azon dolgoznak, hogy lehetőleg minél kevesebb étel menjen a szemétbe és jusson el a rászorulókhoz. Azonnal jelentkeztem, éreztem, hogy ez nekem való feladat. 2018 novembere óta vagyok a csapat tagja.

Jean-Louis: Kb. négy éve az interneten találkoztam a Budapest Bike Maffiával. Először a Vitaminkommandón vettem részt: nagyon megtetszett maga az ötlet, hogy a bringázást össze lehet kapcsolni a segítő tevékenységgel.  Három éve a budapesti Gustave Eiffel Francia Iskola és Gimnázium keretében szervezem a +1 szendvics – diákok a rászorulókért projektet. Kb. két éve veszek részt az Ételmentésben, itt a tevékenységem abban áll, hogy autóval szállítom a rendezvények után megmaradt ételt a hajléktalanszállókra.

Mivel foglalkoztok, amikor nem önkénteskedtek? 

Bea: Amikor jelentkeztem, még otthon voltam a két és fél éves kisfiammal. Azt gondoltam, van értelme vele együtt bevállalni az ételszállítást. A kisfiam várakozáson felül teljesített, ugrott segíteni, alig várta, hogy velem együtt hozhassa a ládát vagy tolja a zsúrkocsit. Mióta óvodás lett, több időm van a saját projektjeimmel (könyvkiadás) foglalkozni, és plusz feladatokat is tudtam vállalni az Ételmentésnél.

Jean-Louis: Három éve nyugdíjas vagyok, ezért van most időm a humanitárius munkára. A nyugdíjba menetelem előtti utolsó 14 évben a francia gimnázium vezetésében dolgoztam, korábban pedig a Francia Intézetben tanítottam. 

Hogyan kell elképzelni a kiszállítást? Hogyan kapjátok meg az információt, hogy mikor mit kell elvinni, hova szállítjátok az ételeket, az átadást hogyan dokumentáljátok?

Jean-Louis: Az Ételmentés közös felületén megjelennek az adatok: mikor, honnan és kb. hány adag ételt kell elvinni. Az önkéntes sofőrök ezt látják, és aki elsőként jelentkezik, az megy el az ételért. Mi magunk döntjük el, hogy melyik hajléktalanszállóra visszük az ételt. Nekem van 4-5 címem, ahova rendszeresen járok, mert tudom, hogy mindig van igény az ételre. Utána a közös felületen jelzem, hogy hova és mennyi adagot vittem el, és fényképekkel dokumentálom a teljesítést.

Milyen háttérfaladatok vannak ebben a projektben? Most már hárman is dolgoztok a koordináción, mire kell figyelni, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok?

Bea: A munka oroszlánrészét Judit és Dóri, a projekt vezetői viszik. Örülök, hogy a kezük alá dolgozhatok, és a szervező csapat tagja lettem. A háttérfeladatok amúgy nagyon hasonlóak ahhoz, amit előzőleg több mint 15 évig csináltam; helyszíneket kerestem és szerveztem filmekhez, és ehhez kapcsolódóan egyeztettem a stábtagokkal. A munka itt is hasonló, folyamatos az egyeztetés a felajánlókkal, sofőrökkel, sok az azonnal megoldandó probléma. Itt is előfordul, hogy változik valami az utolsó pillanatban, például több lesz a megmaradt étel, mint amivel a felajánlók kalkuláltak, és a helyszínre szervezett két sofőr autójába nem fér be minden. Az ilyen helyzetekben gyorsan és kreatívan kell reagálni, nem jó érzés, ha esetleg szervezési hiba miatt nem tudunk teljesíteni egy felajánlást. Szerencsére erre még nem került sor.

Olyan a kiszállítás, mint amire számítottatok?

Bea: A kiszállítások során nagy meglepetések nem értek. Az új élmény számomra inkább az volt, mikor láttam, hogy a kisfiam mennyire segítőkész, és nem volt ellenére az a pár fuvar, amire magammal vittem. Nyilván ha lett volna lehetőségem beszélgetni azokkal, akik az ételt elfogyasztják, egyéb plusz impulzusok is érnek, de az ember ilyenkor nem tolakodik, leadja a szállítmányt, és örül, hogy az étel jó helyre került.

Jean-Louis: Az a tapasztalatom, hogy az adományozók szívesen adják az ételt, örülnek, hogy az jó helyre kerül, a hajléktalanszállók lakói pedig örülnek az ételnek. Nincs ebben semmi meglepő.

Mi az, ami motivál titeket, miért érzitek úgy, hogy megéri ezt az önkéntes munkát csinálni?

Jean-Louis: A legfőbb motiváció, hogy segítsünk azokon, akik szükségben élnek. Az iskolában, a +1 szendvics projektnél van persze egy pedagógiai cél is. Ide jó körülmények között élő diákok járnak, akik nem ismerik a társadalmi valóságnak azt a részét, amit pl. a hajléktalanság jelent. Tervezem, hogy idén néhány önkéntes diákkal és szülővel egy nappali melegedőben, helyben készítünk és osztunk majd ételeket. Már megvan ehhez a partner, egy kisebb intézmény, ahol már van ilyen tapasztalat és szívesen fogadták a kezdeményezést. 

Bea: Abszolút az ételpazarlás értelmetlensége motivál. Képzeljük el, hogy van egy elegáns rendezvény valahol Budapesten, megmarad egy rakás étel, miközben aznap este ugyanannyi rászoruló gyülekezik nem messze, az egyik hajléktalanszállón. És bár csak pár kilométer választja el őket egymástól, az étel mégis a szemetesben végzi. Hát ezért van az Ételmentés és a felelősségteljesen, előre gondolkodó felajánló, hogy ez minél kevesebbszer történjen meg.

Fotó: Juhász István

A Vitamin Kommandó tagsága változatos, hiszen bárki bármikor csatlakozhat előzetes bejelentés nélkül, akár csak egy-egy alkalomra is. Van azonban egy ún. „keménymag”, akik szinte minden szendvicskészítésen és kiszállításon részt vesznek. Közülük Szőts Gergőt és Orosz Dávidot kérdeztük, hogy milyen is ez a projekt, miért lett a hetük szerves része.

Hogyan találkoztatok a projekttel és miért lettetek állandó tagok? 

Szőts Gergő: 2017 januárjában hallottam először a BBM-ről. Az egyik internetes portálon jött szembe, hogy a téli nagy mínuszok miatt „Krízis!” akciót hirdettek és várják a lelkes önkénteseket, akik különböző módon segíthetnek a hajléktalanoknak. Akkoriban amúgy is kerestem valamilyen önkéntes munkát, és ha már így szembe jött velem ez a felhívás, lenéztem az akkori bázisukra, hogy miben is tudnék én segíteni. Nagyon intenzív napok voltak, rengeteg ember jött össze a felhívásra, és jól esett, hogy valami hasznosat csinálhatok. Miután vége lett a „Krízis”-nek nem volt kérdés, hogy szeretnék rendszeresen részt venni. Többen kezdünk el járni, szuper csapat alakult ki köszönhetően annak is, hogy az akkori kemény mag nagyon nyitott volt az új arcokra és több alkalmat is szerveztek, hogy megismerjük a szervezetet és egymást. Ez a legfőbb oka, hogy miért is lettem állandó tag. Sok-sok őszinte, kedves és remek embert ismertem meg itt, meghallgattam a történetüket, hagytam, hogy formálják a világnézetem, és úgy érzem, hogy jobb ember lettem nekik köszönhetően, és nem mellesleg éreztem, hogy valami jót is cselekszem! 

Orosz Dávid: Az 50 órás Iskolai Közösségi Szolgálat miatt kezdtem el Vitamin Kommandóra járni. Azért ide, mert osztály- és évfolyamtársaim is voltak itt, szintén az 50 óra miatt. Ők mondták, hogy amellett hogy segítesz rászorulókon, mindezt baromi jó légkörben csinálod, úgyhogy gondoltam teszek egy próbát. Letelt az 50 óra én meg maradtam, és már több mint két éve itt vagyok minden szendvicsezésen, mert a hetem része lett ez a két este.

Mi az, ami itt tart benneteket?

Sz. G.: A jó társaságon kívül még két dolgot biztos tudok mondani, ami miatt visszatérő szendvicskenő lettem. Az egyik azok az emberek, akikről elsősorban szól ez az egész: a hajléktalanok. Számomra nagyon jó érzés, hogy a kiszállítás során van egy kis idő beszélgetni velük, meghallgatni őket, rájönni, hogy bizony ők is teljesen olyanok – még ha a társadalom peremén élnek is – mint mi magunk. Sokat segítünk egymásnak – még ha ez a részükről nem is tudatos -, én szendvicset, gyümölcsöt, pár kedves szót és hallgatóságot nyújtok nekik, ők pedig a saját történetükkel rámutatnak arra, hogy nem kell olyan komolyan venni magunkat és a világ apró-cseprő gondjait. A másik dolog pedig az újoncok. Jó látni a többieket, hogy érdeklődnek mások iránt, segíteni, tenni szeretnének, azért jönnek, mert érzik, hogy az élet talán többről szól, mint túlélni a mindennapokat. Ez nekem is kedvet ad mindig vissza-visszatérni, mert nagyon feltölt!

O.D.: Ami miatt mindig megyek, az leginkább az, hogy ott találkozom a haverokkal, barátokkal. Egy bizonyos szinten kikapcsolódás, de közben mégis jótékonykodás, ami szerintem elég jó, hogy a kettőt tudom egyszerre csinálni. 

Milyen vitamin kommandósnak lenni?

SZ.G.: Néha, mikor szendvicseket rakok le egy alvó hajléktalan mellé, olyan érzésem van, mintha a Mikulás lennék :). Elképzelem, hogy reggel felkel és látja, hogy egy kis gyümölcs, szendvics, esetleg csoki is van a feje mellett, eltöpreng, hogy honnan is kapta ezeket.  Persze legtöbbször tudják, ismernek minket jól! Viccet félretéve, jó érzés vitamin kommandósnak lenni, szuper a közösség!

O.D.: Vitamin kommandósnak lenni jó. Remek társaság van, mindig király a hangulat, a szendvicskészítés és a kiszállítás alatt is.

Fotó: Juhász István

A Vitamin Kommandó tagsága változatos, hiszen bárki bármikor csatlakozhat előzetes bejelentés nélkül, akár csak egy-egy alkalomra is. Van azonban egy ún. „keménymag”, akik szinte minden szendvicskészítésen és kiszállításon részt vesznek. Közülük Szőts Gergőt és Orosz Dávidot kérdeztük, hogy milyen is ez a projekt, miért lett a hetük szerves része.

Hogyan találkoztatok a projekttel és miért lettetek állandó tagok? 

Szőts Gergő: 2017 januárjában hallottam először a BBM-ről. Az egyik internetes portálon jött szembe, hogy a téli nagy mínuszok miatt „Krízis!” akciót hirdettek és várják a lelkes önkénteseket, akik különböző módon segíthetnek a hajléktalanoknak. Akkoriban amúgy is kerestem valamilyen önkéntes munkát, és ha már így szembe jött velem ez a felhívás, lenéztem az akkori bázisukra, hogy miben is tudnék én segíteni. Nagyon intenzív napok voltak, rengeteg ember jött össze a felhívásra, és jól esett, hogy valami hasznosat csinálhatok. Miután vége lett a „Krízis”-nek nem volt kérdés, hogy szeretnék rendszeresen részt venni. Többen kezdünk el járni, szuper csapat alakult ki köszönhetően annak is, hogy az akkori kemény mag nagyon nyitott volt az új arcokra és több alkalmat is szerveztek, hogy megismerjük a szervezetet és egymást. Ez a legfőbb oka, hogy miért is lettem állandó tag. Sok-sok őszinte, kedves és remek embert ismertem meg itt, meghallgattam a történetüket, hagytam, hogy formálják a világnézetem, és úgy érzem, hogy jobb ember lettem nekik köszönhetően, és nem mellesleg éreztem, hogy valami jót is cselekszem! 

Orosz Dávid: Az 50 órás Iskolai Közösségi Szolgálat miatt kezdtem el Vitamin Kommandóra járni. Azért ide, mert osztály- és évfolyamtársaim is voltak itt, szintén az 50 óra miatt. Ők mondták, hogy amellett hogy segítesz rászorulókon, mindezt baromi jó légkörben csinálod, úgyhogy gondoltam teszek egy próbát. Letelt az 50 óra én meg maradtam, és már több mint két éve itt vagyok minden szendvicsezésen, mert a hetem része lett ez a két este.

Mi az, ami itt tart benneteket?

Sz. G.: A jó társaságon kívül még két dolgot biztos tudok mondani, ami miatt visszatérő szendvicskenő lettem. Az egyik azok az emberek, akikről elsősorban szól ez az egész: a hajléktalanok. Számomra nagyon jó érzés, hogy a kiszállítás során van egy kis idő beszélgetni velük, meghallgatni őket, rájönni, hogy bizony ők is teljesen olyanok – még ha a társadalom peremén élnek is – mint mi magunk. Sokat segítünk egymásnak – még ha ez a részükről nem is tudatos -, én szendvicset, gyümölcsöt, pár kedves szót és hallgatóságot nyújtok nekik, ők pedig a saját történetükkel rámutatnak arra, hogy nem kell olyan komolyan venni magunkat és a világ apró-cseprő gondjait. A másik dolog pedig az újoncok. Jó látni a többieket, hogy érdeklődnek mások iránt, segíteni, tenni szeretnének, azért jönnek, mert érzik, hogy az élet talán többről szól, mint túlélni a mindennapokat. Ez nekem is kedvet ad mindig vissza-visszatérni, mert nagyon feltölt!

O.D.: Ami miatt mindig megyek, az leginkább az, hogy ott találkozom a haverokkal, barátokkal. Egy bizonyos szinten kikapcsolódás, de közben mégis jótékonykodás, ami szerintem elég jó, hogy a kettőt tudom egyszerre csinálni. 

Milyen vitamin kommandósnak lenni?

G.: Néha, mikor szendvicseket rakok le egy alvó hajléktalan mellé, olyan érzésem van, mintha a Mikulás lennék :). Elképzelem, hogy reggel felkel és látja, hogy egy kis gyümölcs, szendvics, esetleg csoki is van a feje mellett, eltöpreng, hogy honnan is kapta ezeket.  Persze legtöbbször tudják, ismernek minket jól! Viccet félretéve, jó érzés vitamin kommandósnak lenni, szuper a közösség!

O.D.: Vitamin kommandósnak lenni jó. Remek társaság van, mindig király a hangulat, a szendvicskészítés és a kiszállítás alatt is.

Fotók: Juhász István

Poós Noémi immáron jó pár éve, télen-nyáron, ha esik, ha fúj, minden körülmények között heti két alkalommal a Vitamin Kommandó csapatával tölti az estéjét. Ő a projekt vezetője, az egyik legstabilabb, legfontosabb önkéntesünk. Megkérdeztük, hogy hogyan is kezdődött az egész és milyen heti kétszer „kommandózni”. Illetve arra is fény derül, hogy bicikli nélkül is lehet-e önkénteskedni a Bike Maffiánál. 

Noémi, mondhatjuk, hogy a Vitamin Kommandó projektvezetőjeként szinte nélkülözhetetlen tagja vagy a Budapest Bike Maffia stábjának. Hogyan találkoztál ezzel a projekttel, és pontosan mit csinálsz, csináltok a Vitamin Kommandóban?

A közösségi oldalakon már figyeltem egy ideje az egyesület működését. Mindig is bennem volt a vágy, hogy valamilyen módon segítsek a rászorulóknak, de mint sokan mások, egyedül nem igazán tudtam, mertem lépni. Aztán 2015 októberében felnyaláboltam két takarót és elmentem az első Vitamin Kommandómra. Senkit nem ismertem, de nagyon befogadó volt a közösség, így elég gyorsan függővé váltam. Másfél év rendszeres „kommandózás” után végül úgy alakult, hogy elvállaltam a projekt irányítását és azóta is ott vagyok szinte az összes eseményen, most már több, mint négy éve.

A Vitamin Kommandó az egyik leglátványosabb projektje a Bike Maffiának. Azonnali segítséget nyújt a rászoruló embereknek, és itt tud a legtöbb önkéntes csatlakozni a munkánkhoz. Heti kétszer összegyűlünk az épp aktuális bázisunkon, elkészítünk 150-200 db szendvicset és a bringásaink azonnal ki is osztják az utcán élőknek, illetve éjszakai szállókra, melegedőkbe is jut belőle.

Az én feladatom az önkéntesek koordinálása a szendvicskészítés és a kiszállítás alatt, illetve én intézem az alapanyagok beszerzését és az épp beérkezett adományok felhasználását.

Sokszor mondjuk, hogy a Vitamin Kommandó a Budapest Bike Maffia „legősibb” projektje, mivel egy ehhez hasonló akcióval kezdődött az a kezdeményezés, amiből később „kinőtt” az egyesület. Akkor ez egy spontán dolog volt, a Vitamin Kommandó viszont egy rendszeres, szervezetten zajló projekt. Milyen ez a csapat, kik vesznek részt egy-egy eseményen?

A Bike Maffia első megmozdulása nyolc évvel ezelőtt történt egy karácsonyi ételosztás formájában és ebből nőtte ki magát mára az egyesület azzá ami. Maga a Vitamin Kommandó „hivatalosan” 5 évvel ezelőtt indult, először csak heti egy alkalommal és egy elég állandó csapattal. Majd ahogy terjedt a híre, úgy lett egyre több az önkéntes, és áttértünk a heti két alkalomra. És ez azóta is szépen működik, az elmúlt négy évem alatt talán, ha két esemény maradt el. Összejövünk, ha esik az eső, ha szakad a hó és még ünnepnapokon is. A csapat nagyon vegyes, hiszen a segítő szándék kortól, nemtől, foglalkozástól, nemzetiségtől független. Van egy bringás „keménymag”, ez főleg fiatal srácokból áll, de szendvicset kenni jönnek idősebbek is, gyerekek is. Minden alkalommal más a csapat összetétele. Van, aki heti rendszerességgel jár, van, aki csak havonta egyszer-egyszer. Jönnek hozzánk itt tanuló külföldi diákok is vagy akár csak pár napra idetévedő turisták.

Neked személy szerint miért fontos a Vitamin Kommandó, mit ad neked, milyen élményeket, tapasztalatokat hoz?

Mondhatom, hogy nekem teljes mértékben megváltoztatta az életemet. Egy olyan életszakaszomban csatlakoztam, amikor épp nem éreztem jól magam a bőrömben. Beleragadtam a szürke hétköznapokba, szinte csak dolgozni jártam és semmi kedvem nem volt kimozdulni otthonról. Akkor még nem is bicikliztem a városban, féltem a forgalomtól. Először csak a szendvicskészítésben vettem részt, aztán jobban megismertem a srácokat és egyre inkább éreztem a vágyat, hogy én is mennék velük ételt osztani. Fél év után mentem el először biciklivel „kommandózni”. Nagy biztonságot adott, hogy csapatban tekertünk a belvárosban, sokat tanultam a forgalomról, az útvonalakról. Majd egy újabb fél év elteltével azt vettem észre, hogy már csak bringával közlekedek. Új barátságok alakultak ki, és már a hétvégék is a bringatúrákról szóltak és szólnak azóta is. Emellett természetesen ott van az a jó érzés is, hogy tettem valamit másokért, megint hasznosan telt el egy délután, és szinte azonnal jön a megerősítés is. Az egyik legjobb érzés az ételosztásban, mikor egy aluljáróban adok valakinek egy szendvicset és mire visszafelé jövök, már látom, hogy falatozik. Nagyon sokat változott a véleményem a hajléktalan emberekről, sokat beszélgetünk velük, rengeteg különböző történettel találkozunk. Szintén meghatározó élmény egy-egy hajléktalanszállón tett látogatás is.

És egy fontos kérdés, amit sokaktól hallunk: kell-e bringa, kell-e tudni bringázni, ha valaki csatlakozni szeretne?

Nem, nem kell hozzá bringa! Bárki jöhet csak szendvicset készíteni is, illetve mindig megkérdezzük a „gyalogosoktól”, hogy ismernek-e, láttak-e hajléktalan embert, akinek hazafelé vinnének ételt. Első alkalommal segítünk abban is az újaknak, ha ez esetleg nehézséget okoz, hogy hogyan szólítsák meg a hajléktalan embereket, mit mondjanak. Szívesen beszélgetünk az új önkéntesekkel a tapasztalatainkról, ha igény van rá. Próbáljuk feloldani a hajléktalan emberekkel kapcsolatos sztereotípiákat, de mindenképp az a legjobb, ha személyesen élik meg ezeket a helyzeteket.

Fotó: Juhász István

Mátraházi Zsuzsi leginkább a számítógép mögött ülve, a háttérből támogatja a csapatot, de nagyon örülünk, amikor élőben is találkozunk vele, az egyik legvidámabb csapattag. Ha pénzadományt küldesz nekünk, ő az, akivel elsőként kapcsolatba kerülsz.

Mi a feladatod a Budapest Bike Maffián belül? Mivel foglalkozol?

A magánadományozókkal tartom a kapcsolatot. A legtöbb dolgot adományként kapjuk, de szükségünk van természetesen pénzbeli támogatásra is. Például a +1 egy szendvics projektben a gyerekek által összegyűjtött szendvicseket már autóval szállítjuk a nagy mennyiség miatt, a benzint és a sofőrt pedig ki kell fizetnünk. Vannak céges adományozók, értük más felel, én a „kis” adakozókkal tartom a kapcsolatot. Én köszönöm meg a támogatást, tőlem kapják meg a támogatói rendszerünk szerinti támogatói kártyát és az ajándékokat, merthogy ilyen is jár. Ezenkívül olyan dolgokkal foglalkozom, amiket más nem annyira szeret csinálni. Legtöbbször egy Excell-fájl előtt ülök, memót írok vagy emberekkel levelezek. Kicsit úgy tekintek erre, mint aki lehetővé teszi, hogy a többieknek gördülékenyen menjen a munka.

Hogyan és mikor találkoztál a szervezettel? Hogyan lettél Bike Maffia önkéntes?

Eleinte csak anyagilag támogattam a BBM-et. Évekkel ezelőtt hosszan kerestem olyan szervezetet, ami elég nagy ahhoz, hogy ne legyen tök béna, de ahhoz meg még elég kicsi, hogy a pénz nagy részét ne kelljen a saját működésére fordítania. Egy barátom javasolta a Budapest Bike Maffiát, amit elkezdtem támogatni. Később egy szakítás után elmentem egy önkéntes eseményükre, mert ezek olyan programok, ahová simán el lehetett menni egyedül. Elképesztően vegyes a társaság, és a közös munka során valahogy harmóniába kerül az ember. Lassan elkezdtem belelátni a BBM működésébe is. Aztán pár éve volt egy célzott önkéntestoborzás meghatározott feladatokra, és akkor jelentkeztem. Úgy érzem, megtaláltam azt az ügyet és azt a módot, amit és ahogy szeretek segíteni.

Van-e valamilyen emlékezetes élményed az önkéntességgel kapcsolatban?

Több alkalommal megérintett a szegénység. Voltunk már Heves megyei faluban télen egy olyan közösségi házban főzni, ahova mosni és mosdani is járnak a falubeli rászorulók. Az ember kicsit átértékeli ilyenkor a saját kényelmes életét. De jó kedvre derülök, amikor látom, hogy milyen segítőkészek az emberek. Van például, aki ezer forint alatti összeget küld nekünk havonta, mert ennyit engedhet meg magának. Aztán persze mindig vannak kedves meglepetések, tavalyelőtt egy pár nászajándékul azt kérte, hogy minket támogasson a násznép, és ez a bankszámlakivonat megjegyzéséből derült csak ki.

Mi az, ami miatt megéri önkénteskedni? Ha valaki még csak gondolkozik rajta, hogy belevágjon, mit mondanál neki?

Mert jó érzés segíteni, és közben még jól is érzi magát az ember. Szerintem kétféleképpen lehet segíteni. Vagy újfajta dolgot csinálsz, ami kimozdít a komfortzónádból, ez alapvetően neked jó. Vagy olyat csinálsz, amihez nagyon értesz – ez lehet, hogy neked nem szórakoztató, de sokat segít. Például a munkám során pont eleget foglalkozom a GDPR-ral, szerinted kikapcsol, ha megírhatom a BBM adatvédelmi szabályzatát önkéntesként? Nem biztos… De nekem sokkal kevesebb energia. Persze a legtöbb tevékenység még akkor is szórakoztató, ha fárasztó. Tavaly májusban pl. a Charity Fest után végtelen fáradtságot és földöntúli elégedettséget éreztem. Ezek a jó dolgok az életben.

Fotó: Juhász István

A Budapest Bike Maffia idén negyedik alkalommal hirdette meg fotópályázatát hajléktalan emberek számára. Szakmai zsűri választotta ki azt az 50 fotót, amelyekből a Madách téren nyílt szeptemberben kiállítás. A közönség által kiválasztott legjobb 13 alkotásból pedig naptár, képeslapok, jegyzetfüzetek készülnek. Az eladásukból származó teljes bevételt az alkotók, hajléktalan művészek kapják. A MyBudapest Photo Project két alapkövét, Fekete Bernadettet és Merc Hajnit kérdeztük a munkájukról és az önkéntességről.

Mi a feladatotok a projektben, és hogyan, mikor csatlakoztatok ehhez a programhoz, illetve a Budapest Bike Maffiához?

Fekete Bernadett: 2015-ben találkoztam a Budapest Bike Maffiával. Először egy szombati közös főzésen vettem részt, utána néhányszor csatlakoztam a Vitamin Kommandó csapatához, aztán „itt ragadtam”. 🙂  2016 tavaszán olvastam egy cikket a londoni Café Art csapatáról, akik hajléktalan embereknek osztottak ki fényképezőgépeket, majd a fotóikat bemutatva hívták fel a figyelmet a hajléktalanság problémájára. Bár a kezdeményezés kicsit különbözött a Bike Maffia addigi projektjeitől, mégis az elejétől fogva támogatta a csapat. A kezdetektől minden irányból pozitív megerősítéssel találkoztunk, az önkénteseink, az alkotók és a partnereink is mind lelkesen támogatták a fotópályázatot. Így találkoztam Hajnival is, aki a naptár értékesítésében számos remek ötlettel segített már korábban is. Projektkoordinátorként negyedik éve igyekszem összefogni a MyBudapest Photo Project folyamatát az elejétől a végéig, ami áprilistól következő év februárjáig tart. A feladatok nagyon sokszínűek, minden év egyszerre tartogatott újabb kihívásokat és lehetőségeket is.

Merc Hajnalka: Jómagam 2016-ban találkoztam először Dettivel, aki akkor még szerintem egymaga vitte a hátizsákjában biciklijével a MyBudapest Photo Project hírét és a naptárakat szerte a városban. Én a Fuga – Budapesti Építészeti Központban dolgoztam könyvesboltosként. Szeretem a fotográfiát, megtetszett az ötlet, így szívesen vállaltam, hogy részt veszünk a terjesztésben. Abban az évben a Fuga a MyBudapest naptár bázislelőhelye volt. 2017-ben nálunk volt a kiállítás a közönségszavazással, majd az eredményhirdetés. Tavaly felajánlottam Dettinek, hogy ha neki ez segítség, akkor tudom vállalni a naptár terjesztését, a meglévő partnerekkel való kapcsolattartást és újabb lehetőségek felkutatását. Ebben is maradtunk. 

Mindketten dolgoztok, hogyan tudjátok a munka, a mindennapi teendők mellé beilleszteni a projekttel járó feladatokat?

F.B.: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az első pillanattól kezdve zökkenőmentesen ment, de mostanra már egészen összeállt a rendszer. A pályázat alapjai évről évre ismétlődnek (fényképezők kiosztása, zsűrizés, kiállítás, naptár debütálása), így könnyebben tudunk tervezni. Nagy segítség, hogy mindig számíthatok a Bike Maffia önkénteseire, akik szívesen csatlakoznak a projekthez, legyen szó kreatív, grafikai vagy favágó, adminisztratív feladatokról. A negyedik évad abból a szempontból is különleges, hogy bővült a csapatunk. Molnár Zsuzskával közösen koordinálva a folyamatokat idén sok újdonsággal is készülünk majd.

M.H.: Én részben fix, részben rugalmas időbeosztásban dolgozom, tudom úgy alakítani a napjaimat, hogy találjak szabadidőt az önkéntesen vállalt feladatok teljesítésére. Még van, hogy megcsúszok időben, de igyekszem javítani a szervezési módszereimen.

Miért éri meg részt venni a MyBudapest Projectben, illetve milyen nehézségekkel találkoztok a munkátok során?

F.B.: A MyBudapest Photo Projectre kicsit a „gyerekemként” tekintek, így már azért is megéri részt venni, mert látom, hogy honnan indultunk és hol tartunk most. Mégis talán a személyes történeteket emelném ki. Minden évben újabb és újabb életutakkal találkozunk, a résztvevő alkotók között számos különleges emberrel ismerkedhettem meg, akik közül sokan visszatérő alkotóként csatlakoznak a pályázathoz. Nehézségként talán a „kiszámíthatóságot” emelném ki. Mivel a pályázat évről évre ismétlődik, így kihívást jelent újdonsággal előállni és fenntartani mind az alkotók, mind a közönség érdeklődését.

M.H.: Tavaly a megnyitón, kint a Madách téren jó volt látni, hogy az alkotók szeretik ezt a projektet. Szeretik megmutatni magukat, alkotni, a fotográfia által kifejezeni magukat. Ők is láthatóvá válnak szélesebb közösségben. Örülök, hogy részese lehetek a sikerélményüknek. Nehézségként én is a fenntarthatóságot említeném, ezt a partnerekben és a vásárlókban kell kialakítani. Újra és újra el kell mondani, miről szól ez a projekt, hogy miért érdemes részt venni a terjesztésben, és miért érdemes megvásárolni a naptárat. Mesélni kell az alkotókról, a képekről, a mögöttük lévő történetekről és a projekt révén kialakult sikerélményekről. Amikor 2016-ban elindult a program, mindenki az újdonságra kapta fel a fejét. Most már másként kell törődni ezzel a projekttel. Be kell bizonyítani, hogy nem egyszeri felfutású, hanem életképes, és szükséges is továbbvinni. 

Miért fontos számotokra az önkéntesség, miért jó önkénteskedni? A családotok, barátaitok, ismerőseitek hogyan viszonyulnak az önkéntes munkátokhoz?

F.B.: Bár elsőre furán hangzik, de amellett, hogy segítünk, az önkéntesség mindig egy kicsit önző dolog. Legyen szó hajléktalan emberekkel közös prokejtről, szemétszedésről a Tiszán, egy gyermekotthon karácsonyi ünnepségéről, vagy akár egy állatmenhelyen kutyák sétáltatásról, biztosan meghatározó élményekkel térek haza. Ezek az élmények legalább annyit adnak nekem, mint amennyit én adok. A családom és a barátaim legtöbbször pozitívam fogadják, tudják, hogy az önkénteskedés ugyanúgy a mindannapjaim része, mint például a kerékpárral közlekedés. Be kell látnom, hogy hajlamos vagyok túlzásokba esni és kapacitásomon felül vállalni feladatokat, viszont a környezetem nem csak támogat, de segít megtalálni az egyensúlyt is.

M.H.: Az önkénteskedéssel úgy érzem, kiléptem a komfortzónámból. Valahol a hivatás és a hobbi között helyezkedik el nálam. Megpróbálni önzetlenül segíteni, tenni, ez sokat jelent számomra. Vannak a baráti társaságomban, akik már régebb óta vállaltak önkéntes munkákat. Mindig elismeréssel figyeltem őket, amikor arról meséltek, mit is csinálnak. Talán ez is motivált, mintaként szolgáltak. Szuper lenne, ha egyszer én is úgy tudnám továbbadni az élményt, hogy egy újabb valakit vonzok be valahova önkénteskedésre. 🙂

Fotó: Juhász István