Az Ételmentés projekt (www.etelmentes.hu) autós önkéntesei hol napközben, hol éjszaka, hétköznapokon vagy éppen hétvégén, egészen váratlan időpontokban is vállalják a felajánlott ételek szállítását Budapest hajléktalanszállóira. Szabadidejükben, saját autójukkal, saját pénzükből vásárolt benzinnel furikáznak A-ból B-be, hogy a még elfogyasztható élelmiszerek jó helyre kerüljenek és ne a kukában végezzék. A felajánlók rendszerint éttermek, rendezvényszervező vagy party service cégek, mivel minimum 40-50 adag ételért tudnak elindulni az önkéntesek. A 30 fős csapat tagjai a projekt indulása óta közel 20.000 adag ételt mentettek meg.

Jean-Louis Murris-t és Beliczai Beát kérdeztük az Ételmentésről, az önkéntességről. Bea önkéntes „futárként” kezdte, tavaly óta pedig a projekt koordinálásában is részt vesz, a két projektvezető munkáját segíti a szállítás mellett.

Mikor csatlakoztatok a projekthez? Hogyan találtatok rá a kezdeményezésre? Az önkéntességnek miért éppen ezt a formáját választottátok?

Bea: Az ételpazarlás problémája régóta foglalkoztatott, de csak magamban dohogtam.  Nonszensz, hogy mennyi étel kerül kidobásra nap mint nap, miközben rengeteg az éhező, rászoruló. Csak össze kéne kötni a két végpontot, gondoltam, de persze ez nem ilyen egyszerű. Ezért nagyon örültem, amikor az egyik újságcikkben azt olvastam, hogy valakik végre ráugrottak erre és azon dolgoznak, hogy lehetőleg minél kevesebb étel menjen a szemétbe és jusson el a rászorulókhoz. Azonnal jelentkeztem, éreztem, hogy ez nekem való feladat. 2018 novembere óta vagyok a csapat tagja.

Jean-Louis: Kb. négy éve az interneten találkoztam a Budapest Bike Maffiával. Először a Vitaminkommandón vettem részt: nagyon megtetszett maga az ötlet, hogy a bringázást össze lehet kapcsolni a segítő tevékenységgel.  Három éve a budapesti Gustave Eiffel Francia Iskola és Gimnázium keretében szervezem a +1 szendvics – diákok a rászorulókért projektet. Kb. két éve veszek részt az Ételmentésben, itt a tevékenységem abban áll, hogy autóval szállítom a rendezvények után megmaradt ételt a hajléktalanszállókra.

Mivel foglalkoztok, amikor nem önkénteskedtek? 

Bea: Amikor jelentkeztem, még otthon voltam a két és fél éves kisfiammal. Azt gondoltam, van értelme vele együtt bevállalni az ételszállítást. A kisfiam várakozáson felül teljesített, ugrott segíteni, alig várta, hogy velem együtt hozhassa a ládát vagy tolja a zsúrkocsit. Mióta óvodás lett, több időm van a saját projektjeimmel (könyvkiadás) foglalkozni, és plusz feladatokat is tudtam vállalni az Ételmentésnél.

Jean-Louis: Három éve nyugdíjas vagyok, ezért van most időm a humanitárius munkára. A nyugdíjba menetelem előtti utolsó 14 évben a francia gimnázium vezetésében dolgoztam, korábban pedig a Francia Intézetben tanítottam. 

Hogyan kell elképzelni a kiszállítást? Hogyan kapjátok meg az információt, hogy mikor mit kell elvinni, hova szállítjátok az ételeket, az átadást hogyan dokumentáljátok?

Jean-Louis: Az Ételmentés közös felületén megjelennek az adatok: mikor, honnan és kb. hány adag ételt kell elvinni. Az önkéntes sofőrök ezt látják, és aki elsőként jelentkezik, az megy el az ételért. Mi magunk döntjük el, hogy melyik hajléktalanszállóra visszük az ételt. Nekem van 4-5 címem, ahova rendszeresen járok, mert tudom, hogy mindig van igény az ételre. Utána a közös felületen jelzem, hogy hova és mennyi adagot vittem el, és fényképekkel dokumentálom a teljesítést.

Milyen háttérfaladatok vannak ebben a projektben? Most már hárman is dolgoztok a koordináción, mire kell figyelni, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok?

Bea: A munka oroszlánrészét Judit és Dóri, a projekt vezetői viszik. Örülök, hogy a kezük alá dolgozhatok, és a szervező csapat tagja lettem. A háttérfeladatok amúgy nagyon hasonlóak ahhoz, amit előzőleg több mint 15 évig csináltam; helyszíneket kerestem és szerveztem filmekhez, és ehhez kapcsolódóan egyeztettem a stábtagokkal. A munka itt is hasonló, folyamatos az egyeztetés a felajánlókkal, sofőrökkel, sok az azonnal megoldandó probléma. Itt is előfordul, hogy változik valami az utolsó pillanatban, például több lesz a megmaradt étel, mint amivel a felajánlók kalkuláltak, és a helyszínre szervezett két sofőr autójába nem fér be minden. Az ilyen helyzetekben gyorsan és kreatívan kell reagálni, nem jó érzés, ha esetleg szervezési hiba miatt nem tudunk teljesíteni egy felajánlást. Szerencsére erre még nem került sor.

Olyan a kiszállítás, mint amire számítottatok?

Bea: A kiszállítások során nagy meglepetések nem értek. Az új élmény számomra inkább az volt, mikor láttam, hogy a kisfiam mennyire segítőkész, és nem volt ellenére az a pár fuvar, amire magammal vittem. Nyilván ha lett volna lehetőségem beszélgetni azokkal, akik az ételt elfogyasztják, egyéb plusz impulzusok is érnek, de az ember ilyenkor nem tolakodik, leadja a szállítmányt, és örül, hogy az étel jó helyre került.

Jean-Louis: Az a tapasztalatom, hogy az adományozók szívesen adják az ételt, örülnek, hogy az jó helyre kerül, a hajléktalanszállók lakói pedig örülnek az ételnek. Nincs ebben semmi meglepő.

Mi az, ami motivál titeket, miért érzitek úgy, hogy megéri ezt az önkéntes munkát csinálni?

Jean-Louis: A legfőbb motiváció, hogy segítsünk azokon, akik szükségben élnek. Az iskolában, a +1 szendvics projektnél van persze egy pedagógiai cél is. Ide jó körülmények között élő diákok járnak, akik nem ismerik a társadalmi valóságnak azt a részét, amit pl. a hajléktalanság jelent. Tervezem, hogy idén néhány önkéntes diákkal és szülővel egy nappali melegedőben, helyben készítünk és osztunk majd ételeket. Már megvan ehhez a partner, egy kisebb intézmény, ahol már van ilyen tapasztalat és szívesen fogadták a kezdeményezést. 

Bea: Abszolút az ételpazarlás értelmetlensége motivál. Képzeljük el, hogy van egy elegáns rendezvény valahol Budapesten, megmarad egy rakás étel, miközben aznap este ugyanannyi rászoruló gyülekezik nem messze, az egyik hajléktalanszállón. És bár csak pár kilométer választja el őket egymástól, az étel mégis a szemetesben végzi. Hát ezért van az Ételmentés és a felelősségteljesen, előre gondolkodó felajánló, hogy ez minél kevesebbszer történjen meg.

Fotó: Juhász István