Hírek

Az Ételmentés projekt (www.etelmentes.hu) autós önkéntesei hol napközben, hol éjszaka, hétköznapokon vagy éppen hétvégén, egészen váratlan időpontokban is vállalják a felajánlott ételek szállítását Budapest hajléktalanszállóira. Szabadidejükben, saját autójukkal, saját pénzükből vásárolt benzinnel furikáznak A-ból B-be, hogy a még elfogyasztható élelmiszerek jó helyre kerüljenek és ne a kukában végezzék. A felajánlók rendszerint éttermek, rendezvényszervező vagy party service cégek, mivel minimum 40-50 adag ételért tudnak elindulni az önkéntesek. A 30 fős csapat tagjai a projekt indulása óta közel 20.000 adag ételt mentettek meg.

Jean-Louis Murris-t és Beliczai Beát kérdeztük az Ételmentésről, az önkéntességről. Bea önkéntes „futárként” kezdte, tavaly óta pedig a projekt koordinálásában is részt vesz, a két projektvezető munkáját segíti a szállítás mellett.

Mikor csatlakoztatok a projekthez? Hogyan találtatok rá a kezdeményezésre? Az önkéntességnek miért éppen ezt a formáját választottátok?

Bea: Az ételpazarlás problémája régóta foglalkoztatott, de csak magamban dohogtam.  Nonszensz, hogy mennyi étel kerül kidobásra nap mint nap, miközben rengeteg az éhező, rászoruló. Csak össze kéne kötni a két végpontot, gondoltam, de persze ez nem ilyen egyszerű. Ezért nagyon örültem, amikor az egyik újságcikkben azt olvastam, hogy valakik végre ráugrottak erre és azon dolgoznak, hogy lehetőleg minél kevesebb étel menjen a szemétbe és jusson el a rászorulókhoz. Azonnal jelentkeztem, éreztem, hogy ez nekem való feladat. 2018 novembere óta vagyok a csapat tagja.

Jean-Louis: Kb. négy éve az interneten találkoztam a Budapest Bike Maffiával. Először a Vitaminkommandón vettem részt: nagyon megtetszett maga az ötlet, hogy a bringázást össze lehet kapcsolni a segítő tevékenységgel.  Három éve a budapesti Gustave Eiffel Francia Iskola és Gimnázium keretében szervezem a +1 szendvics – diákok a rászorulókért projektet. Kb. két éve veszek részt az Ételmentésben, itt a tevékenységem abban áll, hogy autóval szállítom a rendezvények után megmaradt ételt a hajléktalanszállókra.

Mivel foglalkoztok, amikor nem önkénteskedtek? 

Bea: Amikor jelentkeztem, még otthon voltam a két és fél éves kisfiammal. Azt gondoltam, van értelme vele együtt bevállalni az ételszállítást. A kisfiam várakozáson felül teljesített, ugrott segíteni, alig várta, hogy velem együtt hozhassa a ládát vagy tolja a zsúrkocsit. Mióta óvodás lett, több időm van a saját projektjeimmel (könyvkiadás) foglalkozni, és plusz feladatokat is tudtam vállalni az Ételmentésnél.

Jean-Louis: Három éve nyugdíjas vagyok, ezért van most időm a humanitárius munkára. A nyugdíjba menetelem előtti utolsó 14 évben a francia gimnázium vezetésében dolgoztam, korábban pedig a Francia Intézetben tanítottam. 

Hogyan kell elképzelni a kiszállítást? Hogyan kapjátok meg az információt, hogy mikor mit kell elvinni, hova szállítjátok az ételeket, az átadást hogyan dokumentáljátok?

Jean-Louis: Az Ételmentés közös felületén megjelennek az adatok: mikor, honnan és kb. hány adag ételt kell elvinni. Az önkéntes sofőrök ezt látják, és aki elsőként jelentkezik, az megy el az ételért. Mi magunk döntjük el, hogy melyik hajléktalanszállóra visszük az ételt. Nekem van 4-5 címem, ahova rendszeresen járok, mert tudom, hogy mindig van igény az ételre. Utána a közös felületen jelzem, hogy hova és mennyi adagot vittem el, és fényképekkel dokumentálom a teljesítést.

Milyen háttérfaladatok vannak ebben a projektben? Most már hárman is dolgoztok a koordináción, mire kell figyelni, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok?

Bea: A munka oroszlánrészét Judit és Dóri, a projekt vezetői viszik. Örülök, hogy a kezük alá dolgozhatok, és a szervező csapat tagja lettem. A háttérfeladatok amúgy nagyon hasonlóak ahhoz, amit előzőleg több mint 15 évig csináltam; helyszíneket kerestem és szerveztem filmekhez, és ehhez kapcsolódóan egyeztettem a stábtagokkal. A munka itt is hasonló, folyamatos az egyeztetés a felajánlókkal, sofőrökkel, sok az azonnal megoldandó probléma. Itt is előfordul, hogy változik valami az utolsó pillanatban, például több lesz a megmaradt étel, mint amivel a felajánlók kalkuláltak, és a helyszínre szervezett két sofőr autójába nem fér be minden. Az ilyen helyzetekben gyorsan és kreatívan kell reagálni, nem jó érzés, ha esetleg szervezési hiba miatt nem tudunk teljesíteni egy felajánlást. Szerencsére erre még nem került sor.

Olyan a kiszállítás, mint amire számítottatok?

Bea: A kiszállítások során nagy meglepetések nem értek. Az új élmény számomra inkább az volt, mikor láttam, hogy a kisfiam mennyire segítőkész, és nem volt ellenére az a pár fuvar, amire magammal vittem. Nyilván ha lett volna lehetőségem beszélgetni azokkal, akik az ételt elfogyasztják, egyéb plusz impulzusok is érnek, de az ember ilyenkor nem tolakodik, leadja a szállítmányt, és örül, hogy az étel jó helyre került.

Jean-Louis: Az a tapasztalatom, hogy az adományozók szívesen adják az ételt, örülnek, hogy az jó helyre kerül, a hajléktalanszállók lakói pedig örülnek az ételnek. Nincs ebben semmi meglepő.

Mi az, ami motivál titeket, miért érzitek úgy, hogy megéri ezt az önkéntes munkát csinálni?

Jean-Louis: A legfőbb motiváció, hogy segítsünk azokon, akik szükségben élnek. Az iskolában, a +1 szendvics projektnél van persze egy pedagógiai cél is. Ide jó körülmények között élő diákok járnak, akik nem ismerik a társadalmi valóságnak azt a részét, amit pl. a hajléktalanság jelent. Tervezem, hogy idén néhány önkéntes diákkal és szülővel egy nappali melegedőben, helyben készítünk és osztunk majd ételeket. Már megvan ehhez a partner, egy kisebb intézmény, ahol már van ilyen tapasztalat és szívesen fogadták a kezdeményezést. 

Bea: Abszolút az ételpazarlás értelmetlensége motivál. Képzeljük el, hogy van egy elegáns rendezvény valahol Budapesten, megmarad egy rakás étel, miközben aznap este ugyanannyi rászoruló gyülekezik nem messze, az egyik hajléktalanszállón. És bár csak pár kilométer választja el őket egymástól, az étel mégis a szemetesben végzi. Hát ezért van az Ételmentés és a felelősségteljesen, előre gondolkodó felajánló, hogy ez minél kevesebbszer történjen meg.

Fotó: Juhász István

A Vitamin Kommandó tagsága változatos, hiszen bárki bármikor csatlakozhat előzetes bejelentés nélkül, akár csak egy-egy alkalomra is. Van azonban egy ún. „keménymag”, akik szinte minden szendvicskészítésen és kiszállításon részt vesznek. Közülük Szőts Gergőt és Orosz Dávidot kérdeztük, hogy milyen is ez a projekt, miért lett a hetük szerves része.

Hogyan találkoztatok a projekttel és miért lettetek állandó tagok? 

Szőts Gergő: 2017 januárjában hallottam először a BBM-ről. Az egyik internetes portálon jött szembe, hogy a téli nagy mínuszok miatt „Krízis!” akciót hirdettek és várják a lelkes önkénteseket, akik különböző módon segíthetnek a hajléktalanoknak. Akkoriban amúgy is kerestem valamilyen önkéntes munkát, és ha már így szembe jött velem ez a felhívás, lenéztem az akkori bázisukra, hogy miben is tudnék én segíteni. Nagyon intenzív napok voltak, rengeteg ember jött össze a felhívásra, és jól esett, hogy valami hasznosat csinálhatok. Miután vége lett a „Krízis”-nek nem volt kérdés, hogy szeretnék rendszeresen részt venni. Többen kezdünk el járni, szuper csapat alakult ki köszönhetően annak is, hogy az akkori kemény mag nagyon nyitott volt az új arcokra és több alkalmat is szerveztek, hogy megismerjük a szervezetet és egymást. Ez a legfőbb oka, hogy miért is lettem állandó tag. Sok-sok őszinte, kedves és remek embert ismertem meg itt, meghallgattam a történetüket, hagytam, hogy formálják a világnézetem, és úgy érzem, hogy jobb ember lettem nekik köszönhetően, és nem mellesleg éreztem, hogy valami jót is cselekszem! 

Orosz Dávid: Az 50 órás Iskolai Közösségi Szolgálat miatt kezdtem el Vitamin Kommandóra járni. Azért ide, mert osztály- és évfolyamtársaim is voltak itt, szintén az 50 óra miatt. Ők mondták, hogy amellett hogy segítesz rászorulókon, mindezt baromi jó légkörben csinálod, úgyhogy gondoltam teszek egy próbát. Letelt az 50 óra én meg maradtam, és már több mint két éve itt vagyok minden szendvicsezésen, mert a hetem része lett ez a két este.

Mi az, ami itt tart benneteket?

Sz. G.: A jó társaságon kívül még két dolgot biztos tudok mondani, ami miatt visszatérő szendvicskenő lettem. Az egyik azok az emberek, akikről elsősorban szól ez az egész: a hajléktalanok. Számomra nagyon jó érzés, hogy a kiszállítás során van egy kis idő beszélgetni velük, meghallgatni őket, rájönni, hogy bizony ők is teljesen olyanok – még ha a társadalom peremén élnek is – mint mi magunk. Sokat segítünk egymásnak – még ha ez a részükről nem is tudatos -, én szendvicset, gyümölcsöt, pár kedves szót és hallgatóságot nyújtok nekik, ők pedig a saját történetükkel rámutatnak arra, hogy nem kell olyan komolyan venni magunkat és a világ apró-cseprő gondjait. A másik dolog pedig az újoncok. Jó látni a többieket, hogy érdeklődnek mások iránt, segíteni, tenni szeretnének, azért jönnek, mert érzik, hogy az élet talán többről szól, mint túlélni a mindennapokat. Ez nekem is kedvet ad mindig vissza-visszatérni, mert nagyon feltölt!

O.D.: Ami miatt mindig megyek, az leginkább az, hogy ott találkozom a haverokkal, barátokkal. Egy bizonyos szinten kikapcsolódás, de közben mégis jótékonykodás, ami szerintem elég jó, hogy a kettőt tudom egyszerre csinálni. 

Milyen vitamin kommandósnak lenni?

SZ.G.: Néha, mikor szendvicseket rakok le egy alvó hajléktalan mellé, olyan érzésem van, mintha a Mikulás lennék :). Elképzelem, hogy reggel felkel és látja, hogy egy kis gyümölcs, szendvics, esetleg csoki is van a feje mellett, eltöpreng, hogy honnan is kapta ezeket.  Persze legtöbbször tudják, ismernek minket jól! Viccet félretéve, jó érzés vitamin kommandósnak lenni, szuper a közösség!

O.D.: Vitamin kommandósnak lenni jó. Remek társaság van, mindig király a hangulat, a szendvicskészítés és a kiszállítás alatt is.

Fotó: Juhász István

A Vitamin Kommandó tagsága változatos, hiszen bárki bármikor csatlakozhat előzetes bejelentés nélkül, akár csak egy-egy alkalomra is. Van azonban egy ún. „keménymag”, akik szinte minden szendvicskészítésen és kiszállításon részt vesznek. Közülük Szőts Gergőt és Orosz Dávidot kérdeztük, hogy milyen is ez a projekt, miért lett a hetük szerves része.

Hogyan találkoztatok a projekttel és miért lettetek állandó tagok? 

Szőts Gergő: 2017 januárjában hallottam először a BBM-ről. Az egyik internetes portálon jött szembe, hogy a téli nagy mínuszok miatt „Krízis!” akciót hirdettek és várják a lelkes önkénteseket, akik különböző módon segíthetnek a hajléktalanoknak. Akkoriban amúgy is kerestem valamilyen önkéntes munkát, és ha már így szembe jött velem ez a felhívás, lenéztem az akkori bázisukra, hogy miben is tudnék én segíteni. Nagyon intenzív napok voltak, rengeteg ember jött össze a felhívásra, és jól esett, hogy valami hasznosat csinálhatok. Miután vége lett a „Krízis”-nek nem volt kérdés, hogy szeretnék rendszeresen részt venni. Többen kezdünk el járni, szuper csapat alakult ki köszönhetően annak is, hogy az akkori kemény mag nagyon nyitott volt az új arcokra és több alkalmat is szerveztek, hogy megismerjük a szervezetet és egymást. Ez a legfőbb oka, hogy miért is lettem állandó tag. Sok-sok őszinte, kedves és remek embert ismertem meg itt, meghallgattam a történetüket, hagytam, hogy formálják a világnézetem, és úgy érzem, hogy jobb ember lettem nekik köszönhetően, és nem mellesleg éreztem, hogy valami jót is cselekszem! 

Orosz Dávid: Az 50 órás Iskolai Közösségi Szolgálat miatt kezdtem el Vitamin Kommandóra járni. Azért ide, mert osztály- és évfolyamtársaim is voltak itt, szintén az 50 óra miatt. Ők mondták, hogy amellett hogy segítesz rászorulókon, mindezt baromi jó légkörben csinálod, úgyhogy gondoltam teszek egy próbát. Letelt az 50 óra én meg maradtam, és már több mint két éve itt vagyok minden szendvicsezésen, mert a hetem része lett ez a két este.

Mi az, ami itt tart benneteket?

Sz. G.: A jó társaságon kívül még két dolgot biztos tudok mondani, ami miatt visszatérő szendvicskenő lettem. Az egyik azok az emberek, akikről elsősorban szól ez az egész: a hajléktalanok. Számomra nagyon jó érzés, hogy a kiszállítás során van egy kis idő beszélgetni velük, meghallgatni őket, rájönni, hogy bizony ők is teljesen olyanok – még ha a társadalom peremén élnek is – mint mi magunk. Sokat segítünk egymásnak – még ha ez a részükről nem is tudatos -, én szendvicset, gyümölcsöt, pár kedves szót és hallgatóságot nyújtok nekik, ők pedig a saját történetükkel rámutatnak arra, hogy nem kell olyan komolyan venni magunkat és a világ apró-cseprő gondjait. A másik dolog pedig az újoncok. Jó látni a többieket, hogy érdeklődnek mások iránt, segíteni, tenni szeretnének, azért jönnek, mert érzik, hogy az élet talán többről szól, mint túlélni a mindennapokat. Ez nekem is kedvet ad mindig vissza-visszatérni, mert nagyon feltölt!

O.D.: Ami miatt mindig megyek, az leginkább az, hogy ott találkozom a haverokkal, barátokkal. Egy bizonyos szinten kikapcsolódás, de közben mégis jótékonykodás, ami szerintem elég jó, hogy a kettőt tudom egyszerre csinálni. 

Milyen vitamin kommandósnak lenni?

G.: Néha, mikor szendvicseket rakok le egy alvó hajléktalan mellé, olyan érzésem van, mintha a Mikulás lennék :). Elképzelem, hogy reggel felkel és látja, hogy egy kis gyümölcs, szendvics, esetleg csoki is van a feje mellett, eltöpreng, hogy honnan is kapta ezeket.  Persze legtöbbször tudják, ismernek minket jól! Viccet félretéve, jó érzés vitamin kommandósnak lenni, szuper a közösség!

O.D.: Vitamin kommandósnak lenni jó. Remek társaság van, mindig király a hangulat, a szendvicskészítés és a kiszállítás alatt is.

Fotók: Juhász István

Poós Noémi immáron jó pár éve, télen-nyáron, ha esik, ha fúj, minden körülmények között heti két alkalommal a Vitamin Kommandó csapatával tölti az estéjét. Ő a projekt vezetője, az egyik legstabilabb, legfontosabb önkéntesünk. Megkérdeztük, hogy hogyan is kezdődött az egész és milyen heti kétszer „kommandózni”. Illetve arra is fény derül, hogy bicikli nélkül is lehet-e önkénteskedni a Bike Maffiánál. 

Noémi, mondhatjuk, hogy a Vitamin Kommandó projektvezetőjeként szinte nélkülözhetetlen tagja vagy a Budapest Bike Maffia stábjának. Hogyan találkoztál ezzel a projekttel, és pontosan mit csinálsz, csináltok a Vitamin Kommandóban?

A közösségi oldalakon már figyeltem egy ideje az egyesület működését. Mindig is bennem volt a vágy, hogy valamilyen módon segítsek a rászorulóknak, de mint sokan mások, egyedül nem igazán tudtam, mertem lépni. Aztán 2015 októberében felnyaláboltam két takarót és elmentem az első Vitamin Kommandómra. Senkit nem ismertem, de nagyon befogadó volt a közösség, így elég gyorsan függővé váltam. Másfél év rendszeres „kommandózás” után végül úgy alakult, hogy elvállaltam a projekt irányítását és azóta is ott vagyok szinte az összes eseményen, most már több, mint négy éve.

A Vitamin Kommandó az egyik leglátványosabb projektje a Bike Maffiának. Azonnali segítséget nyújt a rászoruló embereknek, és itt tud a legtöbb önkéntes csatlakozni a munkánkhoz. Heti kétszer összegyűlünk az épp aktuális bázisunkon, elkészítünk 150-200 db szendvicset és a bringásaink azonnal ki is osztják az utcán élőknek, illetve éjszakai szállókra, melegedőkbe is jut belőle.

Az én feladatom az önkéntesek koordinálása a szendvicskészítés és a kiszállítás alatt, illetve én intézem az alapanyagok beszerzését és az épp beérkezett adományok felhasználását.

Sokszor mondjuk, hogy a Vitamin Kommandó a Budapest Bike Maffia „legősibb” projektje, mivel egy ehhez hasonló akcióval kezdődött az a kezdeményezés, amiből később „kinőtt” az egyesület. Akkor ez egy spontán dolog volt, a Vitamin Kommandó viszont egy rendszeres, szervezetten zajló projekt. Milyen ez a csapat, kik vesznek részt egy-egy eseményen?

A Bike Maffia első megmozdulása nyolc évvel ezelőtt történt egy karácsonyi ételosztás formájában és ebből nőtte ki magát mára az egyesület azzá ami. Maga a Vitamin Kommandó „hivatalosan” 5 évvel ezelőtt indult, először csak heti egy alkalommal és egy elég állandó csapattal. Majd ahogy terjedt a híre, úgy lett egyre több az önkéntes, és áttértünk a heti két alkalomra. És ez azóta is szépen működik, az elmúlt négy évem alatt talán, ha két esemény maradt el. Összejövünk, ha esik az eső, ha szakad a hó és még ünnepnapokon is. A csapat nagyon vegyes, hiszen a segítő szándék kortól, nemtől, foglalkozástól, nemzetiségtől független. Van egy bringás „keménymag”, ez főleg fiatal srácokból áll, de szendvicset kenni jönnek idősebbek is, gyerekek is. Minden alkalommal más a csapat összetétele. Van, aki heti rendszerességgel jár, van, aki csak havonta egyszer-egyszer. Jönnek hozzánk itt tanuló külföldi diákok is vagy akár csak pár napra idetévedő turisták.

Neked személy szerint miért fontos a Vitamin Kommandó, mit ad neked, milyen élményeket, tapasztalatokat hoz?

Mondhatom, hogy nekem teljes mértékben megváltoztatta az életemet. Egy olyan életszakaszomban csatlakoztam, amikor épp nem éreztem jól magam a bőrömben. Beleragadtam a szürke hétköznapokba, szinte csak dolgozni jártam és semmi kedvem nem volt kimozdulni otthonról. Akkor még nem is bicikliztem a városban, féltem a forgalomtól. Először csak a szendvicskészítésben vettem részt, aztán jobban megismertem a srácokat és egyre inkább éreztem a vágyat, hogy én is mennék velük ételt osztani. Fél év után mentem el először biciklivel „kommandózni”. Nagy biztonságot adott, hogy csapatban tekertünk a belvárosban, sokat tanultam a forgalomról, az útvonalakról. Majd egy újabb fél év elteltével azt vettem észre, hogy már csak bringával közlekedek. Új barátságok alakultak ki, és már a hétvégék is a bringatúrákról szóltak és szólnak azóta is. Emellett természetesen ott van az a jó érzés is, hogy tettem valamit másokért, megint hasznosan telt el egy délután, és szinte azonnal jön a megerősítés is. Az egyik legjobb érzés az ételosztásban, mikor egy aluljáróban adok valakinek egy szendvicset és mire visszafelé jövök, már látom, hogy falatozik. Nagyon sokat változott a véleményem a hajléktalan emberekről, sokat beszélgetünk velük, rengeteg különböző történettel találkozunk. Szintén meghatározó élmény egy-egy hajléktalanszállón tett látogatás is.

És egy fontos kérdés, amit sokaktól hallunk: kell-e bringa, kell-e tudni bringázni, ha valaki csatlakozni szeretne?

Nem, nem kell hozzá bringa! Bárki jöhet csak szendvicset készíteni is, illetve mindig megkérdezzük a „gyalogosoktól”, hogy ismernek-e, láttak-e hajléktalan embert, akinek hazafelé vinnének ételt. Első alkalommal segítünk abban is az újaknak, ha ez esetleg nehézséget okoz, hogy hogyan szólítsák meg a hajléktalan embereket, mit mondjanak. Szívesen beszélgetünk az új önkéntesekkel a tapasztalatainkról, ha igény van rá. Próbáljuk feloldani a hajléktalan emberekkel kapcsolatos sztereotípiákat, de mindenképp az a legjobb, ha személyesen élik meg ezeket a helyzeteket.

Fotó: Juhász István